Elérkezett a hétvége amire, szűk egy hónapja, a barcelonai csoda óta vártunk. A klubhoz köthető kb. 10 magyar interista kb. 5 módon vette célba Madridot, függően attól, hogy ki hogy jutott jegyhez. Voltak, akik a club által biztosított Milano-Madrid-Milano repülőjegy + belépőjegy kombinációt választották. Volt Atti aki Milanoban várta az előző csoportot. Voltak, akiknek az UEFA hitelkártya sorsolós rendszerével sikerült jegyet venni. Voltam én, akinek már 2009 novemberében repülőjegye és szállása volt Madridba a BL döntő hétvégéjére Attilával együtt és neki köszönhetően. A csapatot egy paraszthajszál választotta el akkor ősszel a kieséstől, de Kievben csodával határos módon sikerült fordítanunk. Visszatérve az én történetemhez: Szállásom, repülőjegyem már volt, jegyem még nem. A döntő előtt egy héttel autóval mentünk Milanóba ahol 5000 jegyet árult a klub 4.000-et a bérleteseknek, 1.000-et a klubtagoknak. Mindkettővel rendelkeztem abban a szezonban, de utóbbinál kicsivel nagyobb sanszot láttunk a sikerre. Beálltunk a sor és a sátortábor elejére, amire azt hittük, hogy az a vége. Három órán át a kutya nem szólt hozzánk csak néha szúrós szemmel néztek. Rájöttünk, hogy valami nincs rendben hiszen „mögénk” nem állt senki, majd elindultunk és megtaláltuk a sor végét ahol felírtak egy listára kb 800.-nak, innen már nem lehetett baj csak végig kellett várni a kicsivel több mint 10 órát a sorban.
Che Andiamo Madrid
Délután kidrukkoltuk a 18. bajnoki címet, majd megünnepeltük azt Milanóban a Dóm téren.
Visszatérve a döntő hétvégéjére: Negyedmagammal hosszú órákat vártunk Ferihegyen a Wizzair Budapest-Madrid járatára. Több órás késéssel indultunk majd késő este érkeztünk a spanyol fővárosba. A mi szállásfoglalásunkat törölték, mivel nem értünk oda 23:00-ig. Szerencsénk volt és korrektek is voltak a spanyolok, mert taxival átvitettek egy másik szállodájukba. Az út során beleszerettem a spanyol éjszakai életbe, nagyon nagy pezsgés volt a városban. Pár óra alvás után vissza az eredeti hotelbe, csomagokat lepakolni, majd irány a szurkolói zóna.
Itt találkoztunk a csapat másik felével. Zoli meglepetésként hozott nekünk egyen szurkolói emlékpólót. Ezt mindenki irigyelte, különösen a fehér színe miatt a 35 fokos madridi májusi nyárban.
A nap nagy részét a Plaza Pablo Ruiz Picasso melletti parkban töltöttük. Ez volt az a mi szurkolói zónánk, a Bayernesek rosszabbul jártak, az övékénél jóval kevesebb volt a fa. Sörözgetni kezdtünk, furcsa volt az íze, gondoltuk vizezik. Elfogyott egy, kettő, három…semmi, nem értettük, hogy mi van? Amikor a negyedikért mentünk rájöttünk, hogy csak alkoholmentes sört csapolnak. Irány a közért egy-két szatyor dobozos sörért meg spanyol sós szotyiért.
A kivetítőn a Bl menetelés ment, megnéztük a meccsek nagy részét újra. Majd a színpadra várták a szurkolói csoportokat ahol Roberto Scarpini köszöntötte az Interistákat. Petivel mi is felvittük az Inter Club Ungheria-as drapit, nagy tapssal fogadtak lent a többiek. Pár mondat olaszul a klubunkról, Scarpini gratulált, majd megtanítottuk vele és a többi szurkolóval magyarul, hogy „Hajrá Inter”.
Közeledett az este, nagyon vártuk már a kapunyitást, de érdekes módon a meccs végkimenetelével kapcsolatban nem idegeskedtünk, valahogy úgy éreztük, hogy ezen a napon nem lehet baj.
Kb. két órával a meccs előtt már a szektorunkat kerestük a Bernabeuban. Mivel a jegyekhez más forrásból jutottunk ezért szétszórva ültünk. Volt, aki oldalt a 2. karéjban, voltak a kanyarban a 2. és 3. kanyarban, én pedig egyedül az első kanyarban a kapu mögött, a 7. sorban. A stadion gyönyörű volt, a koreográfia lélegzetelállító alulról is majd később látva kívülről is.
Egy percet nem pihent a kanyar folyamatosan biztatták a csapatot, aminek meg lett az eredménye. A második gólt pont hozzánk lőtte Milito, ekkor már tudtuk kezünkben a kupa, és triplázunk. Lefutottak a hátralévő percek, jöhetett az ünneplés, a könnyek, és kupaátadás. Örömünkbe üröm is vegyült, az ünneplésünk pillanataiban vált biztossá, amit már sejtettünk: Jose Mourinho a labdával a hona alatt, egy portugál zászlóval integetve elköszönt a szurkolóktól, jelezte ő marad itt, miközben játékosai magasba emelték a kupát. Felejthetetlen este volt.
Fele csapatunk örömittasan visszaindult Milanóba még aznap este. Itt a Dómtéren és a stadionban hajnalig folytatódott az ünneplés. A szurkolók nagy része hazarepült, ezért Madridban nem volt nagy buli. Mi a szurkolói zónánál söröztünk és beszélgettünk tovább. A magam részéről pár órával a meccs után még nem fogtam fel mit is ért el a csapat és mi mit éltünk át. Úgy éreztem magam sokáig, mint egy sima győztes derby után. Másnap volt még idő buszos városnézésen bejárni Madrid összes nevezetességét, ekkor már ülepedtek az élmények.
Felszabadultan, boldogan ültünk fel az esti Budapesti repülőre. TRIPLÁZTUNK!